Umberto Eco - A rózsa neve (részlet)


    Ezen a félszigeten, ahol a klérus hatalma nyilvánvalóbb volt, mint bármely más országban, és ahol bármely más ország egyházánál jobban fitogtatta is ez a klérus a hatalmát s gazdagságát, legalább két évszázada már valósággal burjánoztak a mozgalmak, szegényebb életet hirdetoő, a romlott papokkal feleselő, sőt még az általuk nyújtott szentségek elfogadását is megtagadó emberek mozgolódtak itt, független közösségekbe tömörültek, kihívón maguk ellen mind az urak, mind a császárság, mind pedig a városi hatóságok haragját.
    Akkor aztán jött Szent Ferenc, és meghirdette a szegénység szeretetét, ami nem mondott ellent az egyház tanításainak, és elérte, hogy az egyház megszívlelje ama korai mozgalmak erkölcsi szigorra való intését, és megtisztítsa e mozgalmakat a beléjük férkőzött rendetlenségtől. Úgy illett volna, hogy most aztán szelídség s jámborság kora köszöntsön be, ám ahogy a ferences rend erősödött, és magához vonzotta a legjobbakat, úgy vált mindinkább kárára is a túlzott hatalom és a földi üzelmek köteléke, s ezért sok ferences vissza akarta téríteni rendjét a kezdeti tisztaság útjára. Ez meglehetősen bajos volt, hiszen akkortájt, hogy én az apátságba vetődtem, a ferences rend már több mint harmincezer tagot számlált szerte a világon. Mégis így állt a dolog, és Szent Ferencnek sok testvére szembeszegült a rend saját szabályaival, mondván, hogy ez a rend immáron ugyanazokhoz az egyházi intézményekhez vált hasonlatossá, amelyeket megreformálni létrejött. És hogy ez már Szent Ferenc életében bekövetkezett, és hogy szavai és szándékai elárultattak. Sokan közülük ekkor újból fölfedezték egy Joachim nevű, látnoki lélekként tisztelt cisztercita szerzétesnek a XII. század elején írott könyvét. Annyi biztos, hogy Joachim megjövendölte: új kor közeleg, s annak során Krisztus szelleme, amely hamis apostolai miatt jó ideje elfajzott már, ismét valósággá válik e földön. S olyan terminusokat hirdetett meg, hogy mindenki számára egyértelmű volt: tudtán kívül a ferences rendről beszél. S ennek számos ferences igen megörült, talán túlságosan is, minekokáért az évszázad derekán a párizsi Sorbonne doktorai elítélték Joachim apát nézeteit, de meglehet, csupán azért, mert a ferencesek (s a Domonkos-rendiek) túlságosan erősek voltak s túl sokat tudtak már ott a francia egyetemen, s ezért mint eretnekektől akartak tőlük megszabadulni. Erre végül is nem került sor; s ez fölöttébb javára vált az egyháznak, mert ily módon elterjedhettek Aquinói Tamás és Bagnoregiói Bonaventura művei, ők pedig, ugyebár, nem voltak eretnekek. Amiből kitetszik, hogy az eszmék Párizsban ís össze voltak zavarodva, avagy hogy valaki, önös érdekből, össze akarta zavarni őket. S így és nem másként kezdi ki Krisztus népét az eretnekség: elhomályosítja az eszméket, és mindenkit rászorít, hogy saját, személyes érdekéből inkvizítorrá legyen. Mert abból, amit az apátságban láttam (s amit elbeszélendő vagyok), arra a vélekedésre jutottam, hogy sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra. Ez bizony ördögi kör a javából, s az Isten mentsen meg tőle bennünket.
    Hanem én most a joachimita eretnekségről szóltam, ha ugyan eretnekség volt az. Elég az hozzá, hogy egy Borgo San Donninói Gerhardus nevű toszkán ferences a szószólójává lett Joachim jövendöléseinek, s igen nagy hatást tett a minoritákra. Így történt, hogy valóságos seregbe tömörültek a régi szabály követői, azok, akik ellenezték a rend későbbi generálisa, a nagy Bonaventura által szorgalmazott rendi újjászervezést. A múlt évszázad utolsó harmadában aztán, minekutána a lyoni zsinat megvédte a ferences rendet a betiltását követelokkel szemben, és a régebbi rendekre eleve vonatkozó törvény értelmében reá is ráruházta használt javainak tulajdonjogát, némely Marche tartománybeli szerzetesek fellázadtak, mondván, hogy így végleg elárultatott a regula szelleme: egy ferencesnek semmiféle, se személyes, se kolostori, se rendi tulajdona ne legyen. Tömlöcbe vetették őket, életfogytiglan. Vélekedésem szerint nem mondott ellent az evangéliumnak az, amit hirdettek, csak hát valahányszor földi javak birtoklása forog kockán, az emberek bajosan tartják magukat az igazsághoz. Úgy tudom, hogy Raimondo Gaufredi, a rend új generálisa Anconában megtalálta ezeket a foglyokat, s kiszabadítván őket, azt mondta: - Adná Isten, hogy egész rendünkkel egyetemben valamennyien ebben a bűnben találtatnánk vétkesnek! Amibol is kitűnik, hogy az eretnekek nem mondanak igazat, s az egyház kebelében igenis vannak még nagyszerű emberek. Ezen foglyokkal együtt szabadult ki bizonyos Angelus Clarenus is; aki azután összeállt egy Joachim jövendöléseit hirdető provanszi szerzetessel, Petrus Johannis Olivivel, majd pedig később Casalei Hubertinusszal is, és ebből lett a spirituálisok mozgalma. Ebben az időben egy szent életű remete, Murronei Petrus került a pápai trónra V. Celesztin néven, s a spirituálit sok megkönnyebbüléssel fogadták őt: "Eljő egy szent, -hangzott a jövendölés-, s ő követni fogja Krisztus tanításait, angyali életű ember lesz, reszkessetek, romlott prelátusok!" Úgy látszik, Celesztin túlságosan is angyali életű ember volt, avagy az őt körülvevő prelátusok voltak túlságosan is romlottak; annyi bizonyos, hogy Celesztin leköszönt méltóságáról, és visszament remetének. Ám kurta, egy esztendőnél is rövidebb, uralkodása idején a spirituálisok valamennyi reménye teljesült: fölkeresték Celesztint, aki velük együtt megalakította a fratres et pauperes heremitae domini Celestini elnevezésű közösséget...