Heves város bronzharangja

Levél a szerkesztőnek
A szerkesztők

Harangok I.
Harangöntés
A harangokról
Vers

Beksinski
Bosch
Dali
De Es
Dore
Dürer
Giger
Gric
Polushkin







  


Harangok

Kérges kezek által tétova rangra
Emelkedve, s hullva,
Lengve, a levegőt fémhanggal harapva,
Zokogtok majd újra

De kondulj meg egyszer majd, kínoktól elfúlva
Mindenség harangja
És ahonnan jöttem, az leszek majd újra;
Világoknak magja.
           Dave

Harangöntés

Már a kezdetek óta a keresztény vallás valóságos és jelképes kegytárgya a harang: istentiszteletekre naponta háromszor harangszó szólítja a híveket; a keresztény ember végső óráján lélekharang csendül, kíséri a temetési menetet; harangoznak ünnepkor, körmenetek alatt, s zeng egyházi méltóságok érkezésekor; félreverve harang zúg tűzvész, árvíz, természeti katasztrófák idején?

Őrbottyán egy ugrásra fekszik a fővárostól, turisztikai látványosságot, bámészkodásra való nevezetességet keresve sem talál az ember. Egy kivétellel: itt az ország egyetlen harangöntödéje. Európa hét műhelye közül az egyik, Gombos Lajosé és fiáé, a mesterség folytatójáé, Gombos Miklósé. S azért éppen itt, mert a harangkészítéshez szükséges agyag kizárólag Őrbottyánban található.
Első pillantásra a műhely is közönséges lakatosüzemre hajaz. A tágas udvaron látszólag kesze-kusza összevisszaságban fémdarabok, a fészerben halom koksz és zsákokban samottpor, az épület tövében műhelypad, rajta satu, kalapács, véső és a modernizációt képviselő célszerszám gyanánt elektromos csiszolókészség. Hogy mégsem hétköznapi szerelőműhely, hanem sajátos öntöde a Gombos-porta, arról a látogatót állványokon függő, csillogó felületű, kisebb-nagyobb harangok sora győzi meg. Játszik rajtuk a napsugár.

A cikk folytatását Harangöntés címmel a linkek között találjátok.

A repedt harang Zombai harang

Oly édes, keserű a téli éjszakán
tűnödni pattogó, füstös tűz közelében
egy éneklő harang ködben szálló szaván,
s belőle éledő, elmúltnak hitt reményen.

Oly boldog a harang, erős a torka - bár
öreg, mégis vidám bőséggel, áldva osztván
az isteni igét, hűségesen, akár
leszolgált obsitos, ki csak virraszt a posztján.

Az én lelkem repedt; s ha hideg éjeket,
hogy fölhevítsem, ő dalolna éneket,
az olyan lenne, mint egy sebesült utolsó

habos hörgése, kit vértó szélén, egy oszló
holttesthalom alatt hagytak, s kínlódva vár,
de nem mozdul, amíg el nem jön a halál.

                      /Charles Baudelaire verse, fordította: Kiss Sándor/

A harangokról

"Hívom az élőket, gyászolom a holtakat, megtöröm a villámokat..." - így szól a régi harangok köpenyére vésett mottónk. Liturgikus és időjelző funkcióját megőrizve, a harang napjainkban is az élőben leggyakrabban hallott hangszerhang. A nándorfehérvári diadalunkat hirdető déli harangszó pedig küzdelmes sorsunk keservét és sikerét jelzi az egész világnak.

Harang szavunk török eredetű (garan, kazan, kazan, kazgan), hangutánzó (onomatopoetikus) színezettel. A nyelvészek bizonytalanok a harang szóvégi ng-jét illetően (Benkő, 1967). Pedig ennek értelmezéséhez nem kellene másra gondolniuk, mint a harang hosszan zúgó hangjára.

A parányi babacipőre varrt csengettyűtől a hatalmas, néma, kétszáz tonnás cárharangig; a lovak lábára erősített, naspolya formájú csengőtől, a virágkehely alakú, bronz templomi harangokon át a napjainkban feltalált, főként dekorációra használt, hasítékolt köpenyű alumíniumharangokig számtalan típusával találkozni.

Az akusztikai-zenei lényeget a héjforma rejti magában. A héj (ívelt lemezfelület) vastagsága a másik két méretéhez képest kicsi, ezért a lemezrezgés tulajdonságaival rendelkezik. Ám mivel félig zárt felületté alakított, valójában kétdimenziós rezgéseket végző háromdimenziós alakzatnak tekinthető, amelyben kihasználható a közrezárt levegő rezgése is.

A cikk folytatását A harangokról címmel a linkek között találjátok.